Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2017.02.27

A napokban mindenki a "Mindenki" című filmről beszél

Ezer sebből vérzik ez a kicsi ország. Mondta éppen a nagyanyám a barátnőjének, amikor ma délután benyitottam hozzá a szokásos havi egyszeri kötelező látogatásomon. Már megint, vagy még mindig, vagy most is éppen, azt nem tudta kifejteni, mert nyomtam két puszit az arcára, csak úgy a szobaajtóban állva, gyorsan megbeszéltük, hogy nincs semmi újság, nem a suliban sem, meg otthon se, meg a haverok is mind jól vannak, és persze én is jól vagyok. De most (is) gyorsan mennem kell, mert marha sokat kell megint tanulni, aztán megköszöntem az ezrest amit kezembe nyomott és már ott se voltam. Szegény talán nem is tudja, hogy az az ezres már szinte semmit se ér, azt hiszi milyen jó fej hozzám, én meg meghagyom ebben a tudatában. Mert én is jó fej vagyok, és mit mondjak, hogy hé öreganyám az ezres már pont lófaszt se ér?! Honnan tudná? Anyám vásárol be neki is, ha nem elég a kiszámolt pénze amit a listához a boltra ad, kipótolja úgy, hogy nem is szól neki. Nagyi már annyira keveset eszik, nem is kell sokat hozzátenni mondogatja.

Különben is, ha nem hallgatom meg minden alkalommal akkor is kívülről tudom mi lenne a következő mondata. Nagyi kedvenc másik témája, hogy azt fejtegeti ő bizony nem szeretne ebben az országba most fiatal lenni! Talán abban a kivételes esetben, ha a szülei gazdagok lennének, mint a Kovács Bandiék itt a 10.-en. Ennek viszont  - az én földhözragadt szerencsétlen családom eddigi történetének ismeretében- mákszemnyi az esélye, és ezt ő is pontosan tudja.  (hogy finoman és választékosan fogalmazzak).

Ami mondjuk csak eddig tartott, mert ehhez a témához aztán kurvára nem illik ez a finomkodó visszafogott stílus, úgyhogy szakítsunk is ezzel és jöjjön inkább maga a kibaszott valóság.

Ezen kissé nyakatekert és körülményes bevezető után leegyszeűsítve, az öregasszonynak totál igaza van: Ebben az elbaszott országban csak annak jó, aki gazdag, aki nem az megszívta, az anyakig van a szarban, na!

Hogy legyen valami fogalmad: Apám, anyám dolgozik valami robot-melóban, mindketten minimálbér körüli fizuért. Van még egy testvérem, (halványan dereng ugyan, volt pár éve valami riadalom, hogy lehet, h lesz még egy tesónk, anyám pár hétig kivörösödött szemekkel járkált, vitatkoztak az apámmal napokat  de aztán lerendeződött a dolog, mert lekerült napirendről a téma, minket nem avattak be, azt mondták ez nem tartozik rátok…)

Lakunk egy hagymaszagű,  lerobbant panel 7. emeletén. Anyámék „hálószobája” a nappali. A hitvesi ágyuk (na, ugye milyen választékosan is tudok én) a TV néző kihúzható rekamié, amit minden este ki kell cibálni, hogy kétszemélyes fekhellyé alakuljon, és az ágyrészét a konyhai kis sámlival kell alátámasztani. Úgyhogy billeg rendesen. (Hogy hogyan tudtak ezen valaha legalább kétszer dugni, hogy minket összehozzanak, az örök rejtély marad számomra.) Enyém az egyik kisszoba, a tesómé a másik. Pont belefér mindegyikbe egy szekrény egy ágy meg egy íróasztal, közepén egy kopott büdös szőnyeggel.  Már ezerszer felmerült, hogy kicseréljük, legalább a kisebb dolgokat, mint pl. ez a szőnyeg a lakásban, de mindig valami fontosabbra kellett a pénz. A szőnyeg így hátrébb szúszik a fontossági sorrendben: Logikus, jó szagú szőnyeg nélkül még lehet suliba járni, de téli bakancs nélkül nem annyira, így aztán... Viszont, nem vagyunk azért annyira csórók, mert nekem van egy saját laptopom, a tesómnak meg egy asztali gépe, ja és mobilja az mindenkinek van, mert ugye a nélkül senki nem bír már egy lépést se tenni. Igaz, anyám mindig az enyémet kapja meg, ha újítok, mert abból aztán kiharcolom (könyörgöm, hisztizem, zsarolom) a legmenőbbet és mit csináljak, ha ez csak iPhone lehet, ami 200.000 forintnál kezdődik. De különben is a jórészét én keresem meg az árának, mert a múlt nyáron is elmentem majdnem másfél hónapig pakoltam a cuccokat a Tescóban, és több, mint 100 ezret kaptam kézhez. Anyám ugyan ordított, hogy jobb lenne valami normális cipő, de én megmondtam neki, hogy nem kértek születésnapra névnapra karácsonyra se semmit, de akkor is kell egy iPhone. Nem értem mért nem bírja megérteni valamiből nekem is kell valami menő. Amikor a kezembe van azt érzem én sem vagyok csóróbb egyik haveromnál sem.

Anyám azért is állandóan morog, hogy mit kell állandóan azt a rohadt telefont nyomkodni. Egy darabig próbáltam neki elmagyarázni, hogy amikor „nyomkodom” akkor vagy csetelek valamelyik haverommal, vagy olvasok valamiről ami éppen történik a világban. De anyám reménytelen eset, nem érti se a netet, se a Facebookot, se az Instragramot, de még a Google-t se.

Az külön csodának számított, hogy ma megmutattam neki mit nézek rajta.

Állt mellettem a konyha közepén és nézte a kezemben a kütyün a kis 25 perces magyar kisfilmet amit tegnap hajnalban az Amerikai Filmakadémia Oscar díjjal jutalmazott.

foto-mudra-laszlo-origo-gasparfalvi-dorka-hais-dorottya.jpgA filmet, amiben két tündéri, életrevaló kislány szembeszáll a felnőtt tanárnőjükkel. A kislányok szerint  igazságtalanság történt,és most össze kell fogni és tenni kell ellene. Mert az összefogással legyőzhető az igazságtalanság. Szerintük.

Ilyen egyszerű ez.

Annyira egyszerű, hogy Oscar díjat érdemelt.

És a – film szerint – tök egyszerű volt mindezt megvalósítani is.

Volt játék, vidámság, volt konfliktus, volt erre egy jó megoldás, sőt a végén happy-end is.

Külön szép benne, hogy teljesen magyarok csinálták. Mármint a filmet. Mert ma Magyarországon nem nagyon jöhet össze egy ilyen sztori.

Vagy a kiskölykök még ilyen igazság bajnokai?