Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Csak egy nő vagy?

„Ki vagy te? Mit érdemelsz meg? Egy nő vagy? Vagy csak egy nő vagy? Szembeszállhatsz-e egy erős férfival? Akár a férjeddel, aki abuzál. Akár a testvéreddel, aki elnyom. Akár a tanítványaiddal az iskolában. Képviselhetsz-e saját véleményt, lehet-e egyéniséged vagy nem engedi meg a társadalom? És ha nem engedi meg, mit kezdesz vele?” Teszi fel a kérdéseket az egyik kedvenc bloggerem egy bejegyzésben, ami a nők társadalmi helyzetéről, szerepéről, saját maga megítéléséről szól.

Hááát… nem is tudom,… hogy is állunk ezzel?

Mindenki csak saját magából indulhat ki. Hogy mi van úgy általánosságban, az csak úgy „nagyjából” tudható, hiszen annyi helyzet ahányan vagyunk.  Ahány élet, annyi viszonyulás.

Az én életemben pl. ritkán merült fel az, hogy „csak egy nő” vagyok. Leginkább a munkahelyeimen jött a képbe ez a megközelítés, mert a privát szférámban ez nem nagyon volt kérdés.

Hoztam magammal a szülői példát. A kemény, határozott, céltudatos anyám viselte otthon a nadrágot. Az emlékeimben az apámnak csak annyi szerep jutott a családi hierarchiában, hogy jogában állt az anyám által kitűzött célokhoz a munkájával hozzájárulni. Szóval nálunk patriarchátus volt. Ebben nőttem fel, így aztán nekem is természetes volt, hogy a saját kis családomban nekem kell meghatároznom a célokat és hozzárendelni a megvalósításhoz szükséges eszközöket is, magyarán nekem kellett kezelni a családi kasszát, beosztani, gazdálkodni, bevállalni a plusz munkákat, hogy jussunk valamire a nagy-nagy semmiből amivel kezdtük a közös életünket.

Igaz, kezdetben még volt bennem egy olyan vágy, hogy a férfi, aki hozzám tartozik, az majd erős és határozott lesz, meg gondoskodik tetőről a fejünk fölé, és ételről az asztalunkra, meg ruháról és… Hát ő nem volt ilyen gondoskodó típus. Nem, hogy gondoskodó nem volt, de döntései se voltak és ötletei se a tovább lépésre, így aztán nem is volt más lehetőségem...

Azon persze eltöprenghetnénk egy röpke pillanatig, hogy eleve olyan pasit választottam, aki nem képes erre a családfői feladatra, vagy mellettem lett ilyen, és ha nem ilyen lett volna, akkor én ahhoz hogy viszonyulok?!

Aztán múltak az évek, lettek új helyzetek és nem változott ez semmit sem, maradt a családon belüli kizárólagos irányító szerepem. Akartam, vagy nem, én magam hoztam ezt a saját fejemre, vagy egyszerűen ilyen sorsot szánt nekem a „Nagy szereposztó”, ki tudja?

Azért úgy halványan motoszkál bennem a gondolat, hogy talán az a jó családi szereposztás, ha apa és anya a napi dolgok (tervek, kiadások, beruházások stb.) közös megbeszélésével, kompromisszumokkal dönt, de tartok tőle ilyen ideális helyzet kevés van. És nem az a gyakori amiben én éltem, hanem inkább az amikor a pasi a meghatározó, a nő pedig „csak egy nő”… otthon is.

(Mert a munkahelyeimen én is jobbára, „csak nő”voltam. Amikor meg nagyon nem így volt, az egy teljesen másik történet.)