Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2017.01.10

Egy kicsi fehér koporsó

Hazafelé tartottam, amikor megláttam kijönni tőlük a gyermekorvost. Valahogy rossz érzésem támadt, rákérdeztem:

   - Minden rendben doktor úr?

   - Meghalt! - mondja.

   - A kicsi?

   - Nem, a nagyobbik.

   - De,… hiszen… mindig a kicsivel volt a több baj. Csak dadogni tudtam és bénultan álltam kocsi mellett, az utca közepén. Ez egy rettenetes tragédia, és nem tudom, hogy bírom végig csinálni, de nekem most akkor is be kell mennem ebbe a házba, gondoltam.

Torokszorító, megrendítő a látvány ami a szobában fogadott, de anya kérte maradjak vele, amíg hazaér a férje. 

     - Ha itt tudsz maradni - mondta. 

     - Igen maradok, ha szeretnéd – válaszoltam szorongva.

Ültünk a lesötétített hűvös szobában a kanapén, mellettünk a kiságyban a halott kislány. Kisimult arcocskáján nem látszott már a betegségének semmi nyoma. Mit lehet most mondani, és mit kell ilyenkor csinálni?  Ez az egész itt annyira borzalmas, hogy szavakkal elmondani sem lehet! Kavarogtak a gondolataim. Koporsó kell, és ki kell minél előbb vinni a temetői hűtőkamrába… de előtte fel kell öltöztetni szép ruhába ezt az éppen a másik világra átlibbent kicsi embert. Biztos nincs semmi tartalékpénzük, nem jó ha temetési vállalkozót hívok, az sokba kerül. Mért én? Nekem kell?! Igen nekem, mert anya láthatólag teljesen lebénult, apa meg kitudja mikor ér haza. Különben is falun évszázadokig maguk intézték ezeket a dolgokat az emberek, akkor nekem is menni fog!

Sok év telt már el, de azóta is emlegetjük ezt a délutánt. Én nem mozdulhattam a halott kislányát őrző anya mellől, így felhívtam egy barátomat, hogy segítsen.

- Kell egy kicsi fehér koporsó erre és erre a címre, mondom a telefonba.

- Mi?!

- Egy kicsi… fehér… koporsó… tagoltam lassan, hogy felfogja.

Érti, érti ő, de nem akarta elhinni mit kérek. Aztán rájött a rekedt, a feltörő sírást nagy nyelésekkel vissza tuszkolni próbáló hangomból nem, ez nem egy ízetlen vicc, tényleg kell egy kicsi fehér koporsó!

Hál’ Istennek ritkán van ilyen tárgyakra szükségük az embereknek, így elég nehezen találta meg azt az egyet valamelyik szomszéd kisvárosban, amit végül is elhozott az utánfutóján.  Akkorra a kis halott felöltöztetve a legszebb királylányos ruhájába, mintha bálba készülne, csak előtte aludna még kicsit.

De a koporsó! Valószínűleg régóta porosodott valamelyik temetkezési vállalkozó raktárának eldugott zugában, mert vastag por borította. Nem, ezt nem lehet így hagyni… kitörölgettük, lemostuk, rendbe tettük a barátom segítségével. Aztán bele a kis fehér fodros betét, és a kispárna, ahogy kell. Honnan tudtam, hogyan kell? Nem, nem tudtam, csak csináltam. Szüleim, testvérem, közeli rokonaim temetését intéztem már, de ezekkel a halott körüli tennivalókkal még sosem találkoztam. De ha egy ilyen különleges helyzet adódik az életünkben olyan dolgokra is képesek vagyunk, amiről azt gondoltuk korábban, hogy képtelenek lennénk rá.

Egy halott kislányt segítesz felöltöztetni?! Na nem, azt biztos, hogy nem! De bizony segítesz! Ha ott állsz a szobában és látod, hogy anya egyedül nem boldogul, akkor odamész és tartod a tehetetlen kis testet, míg ráhúzza a kisruhát…  

Aztán csak ültünk és vártuk, hogy apa hazaérjen, de eltelt vagy két óra, mire végre megérkezett. (A maximum egy órára levő munkahelyéről!) És jött a döbbenet, neki most sürgősen el is kell mennie! Csak néztünk egymásra a koporsót hozó barátommal. Mi van?! Nem elég, hogy ezt az egészet mi itt ketten,… most meg itt hagy bennünket!  Úgy mégis akkor hogyan jut ki a temetőbe ez a kislány?!

Komolyan gondolta. A mélyen vallásos, templomba járó ember, akinek azért valamivel több kötelezettsége lett volna ez esetben a halott gyermekéhez hazarohanni, és ha már otthon volt intézni a továbbiakat, mint nekünk, az idegeneknek.  Nem, ő úgy gondolta neki nincs dolga. És anya sem szólt rá, hogy hé, mielőtt elmész ezt itt el kellene rendeznünk. Nekünk, mert a mi gyerekünk! Nem.  Neki el kellett mennie a valahol a Balatonnál nyaraló másik gyermekéért azonnal, és ott hagyott minket koporsóval, halott kislánnyal, bénult anyával együtt.

Hmm…nem volt mit tenni.  Fogtuk a koporsót a kicsi lánnyal, felraktuk az utánfutóra és kivittük a temetőbe. Aztán hazamentem, szedtem a kertben egy nagy csokor virágot, visszamentem és körberaktam vele, hogy amíg ott van, virágok között legyen…

Nem, soha egyetlen szóval sem köszönték meg mindezt. (Nem vártunk hálát, egy halkan elrebegett „köszönöm” is megtette volna, de ennyire se tellett tőlük.) Sőt nem sokkal ez után megkértek, hogy ne menjek látogatni se őket, mert esetleg viszek valamilyen fertőzést a másik gyermeküknek.

Így én azóta se voltam náluk, de a halott kislány látványa, annak a délutánnak a megrendítő képei örökre, kitörölhetetlenül belém égtek. Ahányszor meglátok a családból valakit mindig az jut eszembe meg kellene kérdezni, hogy ők hogyan élték meg ezt a szörnyűséget, de nem, soha nem tudtam még rászánni magamat, hogy megkérdezzem…

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.