Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2017.03.25

Gondolatok, Harcsás Judit újságíró haláláról

Megrendülten és őszintén sajnálom, hogy egy embernek ötvenöt éves korában így kellett elmennie, mint Harcsás Juditnak, a sokak által ismert újságírónak.

Nem tudom pontosan mi történt vele, csupán a megjelent sajtóhírekből próbálom összerakni a történetét: valamiért összeroppant ez a (látszólag) nagyon kemény ember, feladta, szó nélkül otthagyott mindent és elment. Örökre. Valamiért azt érezte, hogy nincs tovább, elfogyott az ereje.

cemetery-1670223_1920.jpgAzt hiszem mindannyiunknak vannak néha ilyen érzései. Azt gondoljuk, jobb lenne kiszállni, jobb lenne letenni ezeket a földi gondokat amik itt körülvesznek bennünket. Amikor bekapunk egy altatót, (az alvás egy kis halál!?)  hogy ne kelljen semmin gondolkodni, ne kelljen semmivel se foglalkozni. Ha nagyon fáj, ha nem leljük a problémáink megoldását, amikor minden reménytelenül összegubancolódik.

Aztán kis idő múlva (jó esetben) a saját önsajnálatunk feneketlen mély bugyrába bevillan egy kép, egy gondolat, ami kibillent, ami vissza tart, ami itt tart bennünket ebben a világban.

 Hiszen felelős vagyok érte, hiszen szüksége van rám, hiszen számtalan dolgom, tervem van még, gondoljuk, és összekapjuk magunkat nekigyürkőzünk ismét.

A baj, a végzetes nagyon nagy baj akkor van, ha olyan mélyre kerültünk, hogy a „felelős vagyok érte” a „szüksége van rám” a terveim vannak még”, már mind nem számítanak.

Mondják, az ember mindig küld jelzéseket a környezetének. Arról is amikor rendben van önmagával, a világgal, arról is amikor magányos és társra vágyik, és arról is amikor valóban nagy bajban van. Aztán a környezet vagy veszi ezt az adást, vagy közömbös marad. Van, akinek megadatik, hogy van társa, barátai, akik figyelnek rá, és vannak akiknek nem jut ilyen társ, vagy barát egy sem. Azt nem tudjuk, hogy Juditnak megadatott-e. És az is lehet, hogy megadatott, most volt támasz, és vigasztaló, de annyi volt az évek, évtizedek alatt összegyűlt teher a vállán, aminek cipelésében földi ember nem tudott már segíteni egy sem. Mert segíteni akkor – menet közben – amikor a problémák felmerültek kellett volna. Sokszor, sok embernek.

Nagyon egyszerű és kézenfekvő lenne azzal jönni, hogy úgy tűnik Juditnak rengeteg barátja volt. Hiszen annyian vallják (MOST!) magukat a barátjának. Úgy egyenként kérdezhetném meg mindenkitől, hogy mondd és akkor merre jártál, amikor a barátjára lett volna szüksége?! Hol volt ez a sok barát amikor jöttek tőle a kétségbeesett jelzések? Mindenkin segített akin csak bírt, és ebben a nagyvárosban (ebben a gazdagnak mondott megyében!) hogy nem akadt senki aki munkát adott volna neki, amikor annyira szenvedett abban a „bizonyos” iskolában?! És a sok többi gondja, amiben rendre egyedül maradt?

Kérdezhetném mondom, de nem kérdezem!

Egyszerűen azért, mert nekem sincs erkölcsi alapom ezt kérdezni.

Mondom: nekem sincs!

Én ugyan csak egy távoli ismerős voltam. Néhányszor sodort bennünket egymás közelébe az élet.

Például egy temetésen. Döbbent, szomorúsággal mondta, hogy képzeld azt mondta a család barátja, hogy hordjam el magam innen, mert nem akarják a szenzációhajhász sajtót itt látni. Pedig nem „tudósítani” jöttem, hanem részvétből. Annyira igazságtalanok voltak vele szemben, hiszen előtte a sajtó nyilvánosságát használta fel, hogy segítsen rajtuk, és én nem védtem meg, nem álltam ki mellette! Nekem nincs közöm ehhez a konfliktushoz, gondoltam.

Pedig kellett volna, hogy legyen! Nekem (is) kellett volna, hogy legyen  közöm az őt ért sérelemhez...

Mert amikor így „egymás közelébe” sodor bennünket az élet, az nem a véletlen műve. Akkor feladatunk van egymással. Lehet, hogy csak egy jó szó a feladat, lehet, hogy őszinte karakán kiállás a másik igaza mellett, egy együtt érző hallgatás, vagy őszinte érdeklődés a gondjairól. Lehet, csak annyi a szerepünk a másik ember életében, hogy egy röpke pillanatig együtt örülünk vele…

Mert ezekkel az apró dolgokkal könnyíthetnénk a másik ember „zsákján”.

És akkor talán ritkábban történnek ilyen tragédiák…

calla-1418652_1920.jpgJudit, Neked már nincs lehetőségünk segíteni, de talán a környezetünkben élőkre most kicsit jobban odafigyelünk…

Nyugodj békében!

Isten Veled!

 

Apró kis megjegyzés ide több héttel később: Ezt az írást feltettem Judit FB oldalára, ahol csak egy röpke napig tűrték meg az oldalt jelenleg szerkesztők. Talán mert megszólalt a lelkiismeretük, és akkor az a legjobb, ha bedugjuk a fejünket a homokba. Az életünk meg megy tovább. Úgyanúgy mint eddig.

 

Én ezzel a verssel búcsúzom:

Kosztolányi Dezső:

Halotti beszéd

 

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

 

        rose-655415__340.jpg          candle-949074__340.jpg

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.