Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2017.11.03

Lujza néni

Volt idő amikor napi kapcsolatban voltam a falu lakóival. Személyesen ismertem nemcsak a régieket, de a frissen beköltözőket is. Tudtam gondjaikat, bajaikat. Fontosnak éreztem, hogy legalább az idősebbeket évente egyszer személyesen is felkeressem. Ugyan nem nagyon tudok értük tenni szinte semmit, de talán érzik a látogatásaimból, hogy törődök velük. Gondoltam.

Persze voltak az idősek között olyanok is akikkel az évi egyszeri látogatásnál intenzívebb volt a kapcsolatom. Vagy azért, mert szerettem a józan paraszti ésszel megáldott egyszerű emberek bölcsességét vagy, mert volt valami a régi időkre visszanyúló szál ami összekötött bennünket.

Lujza nénire mindkettő jellemző volt; az egyszerű emberek bölcsessége, és ő volt az egyik kedvenc osztálytársam anyukája. Így aztán gyerekkoromban is sokszor megfordultam náluk.

Érdekes, megmagyarázhatatlan, misztikus dolog, hogy milyen emlékek maradnak meg bennünk.

Az én egyik megőrzött, felvillanó képem vele kapcsolatban: Egy – az akkori faluképre jellemző – hosszú ház: gáder, (hosszú nyitott folyosó) elöl egy szoba, középen a konyha, hátsó szoba. A konyha közepén egy jó nagy natúr faasztal. (Kellett a nagy asztal, hiszen sok gyerek volt). Az asztal alján egy jó nagy kihúzható fiók, ez volt a kenyértartó. Benne a jó illatú hatalmas kerek kenyér. Kenyér legalább mindig volt, és olyan jóízű lekváros kenyeret sehol se ettem, mint ott náluk. Szegények voltak, talán nálunk is szegényebbek, de én irigyeltem őket, mert  a nagy kiabálások mellett (eleven volt a hat gyerekek) jókedv és mosoly volt szinte mindig, ezért jó volt a házukban lenni, bizony sokszor jobb volt nekem ott, mint otthon…

Sok-sok évvel később, egy másik kép:  Lujza néni és Lajos bácsi már öregen egy, a régi helyén épült házban. Ez már egy modern konyha. Itt is egy nagy asztal, amit körbeülünk. Pál atyával virágot és ajándékot hoztunk az ötvenedik házassági évfordulójukra. Jót beszélgettünk. A népes családról, régi dolgokról. Elmeséltem a régi konyhaasztalukat, meg azt is, hogy szerettem náluk lenni…

Lajos bácsi már nagyon beteg volt, Lujza néni szeretettel, féltőn vigyázta minden lépését…

És az utolsó képem: Mára már csak ritka alkalmakkor vagyok a faluban. Lujza néni járókerettel jön a kerítéshez. Mondja vártalak, mert Marika mondta szedjem össze a régi képeket, mert szeretnéd valahova feltenni. Mondom, hogy visszajövök Kanadából és jövök, megbeszéljük. Jó, de siess, mert én már nagyon kifelé megyek innen!

Mire visszajöttem és el akartam menni már késő volt.

Lekéstem a találkozást…

Isten vele Lujza néni! Köszönöm a leváros kenyeret (is)!