Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2018.10.17

Amikor jó volt polgármesternek lenni

Gondok, problémák, küzdelem, vita, keserv… ezekből volt sok, de a polgármesterségben volt számos szép esemény is: sikeres projektek, szépülő, gyarapodó falu, és voltak bizony lelket simogató jó élmények is. Ez a történet itt egy ilyenről szól:

Hogy lettek kis falunknak díszpolgárai?

Kicsit messzebbről kezdem, hogy érthető legyen:

Az idősebbek talán emlékeznek rá, volt kis hazánkban (2004-et írunk) egy olyan népszavazás, amikor a Magyarok Világszövetsége kezdeményezte a határainkon túl élő magyarok (ha akarnak) kaphassanak (jelképes?) magyar állampolgárságot.

Volt aztán ebből hatalmas adok-kapok a különféle pártok között. Mindez ahhoz vezetett, hogy a nép úgy elbizonytalanodott, hogy nem volt kedve szavazni menni, így aztán a szavazáson részt vevők aránya nem érte el az érvényességhez szükséges küszöböt, ezért érvénytelennek kellett azt nyilvánítani.

Mondjuk már maga a kérdés feltevés is olyan nyakatekert volt, hogy aki szavazni akart, az sem nagyon tudta értelmezni, magát a kérdést sem. Ugyanis a fülkében erre az agyament mondatra kellett volna igennel vagy nemmel felelnie:

- Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással – kérelmére – magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII. tv. 19. § szerinti „Magyar igazolvánnyal” vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja?

Hmm? Mi van?  Mi a fészkes fenét kellene nekem itt akarni?! Törvény arról, hogy kedvezményes honosítás?!... Meg izé… törvény szerinti Magyar igazolvány?!

Arról nem is beszélve, hogy nem, hogy a köznép, de még a politikusok sem tudták, hogy ez a bizonyos Magyar Igazolvány milyen jogokkal, (kötelezettségekkel?) járt volna.

Ment a riogatás ezerrel, hogy elveszik majd „ezek” a munkánkat, meg a nyugdíjunkat... Az egyszerű ember azt se tudta kire hallgasson.

Ebben a szépségesen felduzzasztott káoszban aztán tökéletesen elveszett a lényeg, hogy szegény szerencsétlen külhonba szakadt magyarjaink csupán egy gesztust vártak volna tőlünk. Hamár egyszer így elkezdtünk velük „merő önzetlenségből” foglalkozni. Szerettek volna egy (akármilyen) papírt arról, hogy ők is magyarok. Ugyan a történelem kereke úgy fordult, hogy ők egy szomorú hajnalon az országunk határán kívül ébredtek fel, de ők még otthon egymás között most is magyarul beszélnek, magyarul álmodnak, megtanítják magyarul a gyermekeiket, magyar misét hallgatnak, magyar iskolába járatják a gyerekeiket (ha módjuk van rá), és... és igen úgy őrzik a magyarságukat, hogy az példa lehetne mindannyiunk számára, akiket semmilyen retorzió nem fenyeget, mert mi itthon Magyarországon vagyunk magyarok.

Ők „odaát” nagyon tudnak örülni még annak is, hogy a kis falusi önkormányzatok rendre testvér települést választanak maguknak közülük, aminek az a legjobb hozadéka, hogy vendégségbe járhatnak egymáshoz. Ezek a testvér települések évente egy-két napot arra szánnak, hogy „igazi” magyarokkal egy jót beszélgessenek, nótázzanak, mulassanak egy jót. Mert a hétköznapjaik, az akaratuk ellenére kapott új hazájuk nyelvén szól, de ezeken a találkozásokon legalább a nagyapáik, apáik gyönyörűséges ősi magyar nyelvén beszélgethetnek.

Hogy valójában ez volt a lényeg persze én sem tudtam jó ideig.

Csak akkor értettem meg, amikor kaptam egy levelet.

A Szlovákiai testvértelepülés képviselői írták és mindössze pár mondatból állt.

Az volt benne, hogy ők most nagyon szomorúak, mert volt ez az érdektelensége fulladt népszavazás. Pedig nem akartak ők idejönni és elvenni tőlünk semmit sem, csupán egy gesztust vártak. Annyit, hogy legyen egy kis könyvecskéjük arról, hogy ők is magyarok. Legalább jelképesen, ha „igazából” már nem lehet.

Nem kaptak gesztust. A szavazás valójában kudarcba fulladt. Amiből ők azt a következtetést vonták le, hogy mi itt Magyarországon kicsit sem törődünk velük. Annyira sem, hogy egy laza vasárnapi sétát téve egy papíron behúzunk egy X-et. És nem kevesen gondoltuk így, mert hiszen a szavazóképes lakosságunk 37,5 %-a ment csak el szavazni. Tehát a szavazati joggal rendelkező honfitársaink 62,5 %-a egy lépést sem tett ezért a gesztusért.

Tudom, nem ilyen egyszerű ez, és nem is illendő senkit sem hibáztatni, hiszen (mint, ahogy már fentebb bogozgattuk) az sem volt világos, hogy pontosan miről is kellett volna szavazni. Így utólag sok év távlatából is csak az látszik, hogy az embereket a hatalmas hangzavar bizonytalanította el. 

Túl lépve ezen, azt gondoltam, történt ami történt, úgysem lehet visszafelé megváltoztatni a dolgokat, nézzük inkább azt, hogy ebből a kialakult helyzetből elindulva mit lehet tenni annak érdekében, hogy határon túli barátaink szomorúságát enyhítsük kicsit. Kézenfekvő volt a megoldás (amit nem én találtam ki, mert volt már rá példa hazánkban) ha nem kaptak „igazi” állampolgárságot, legalább legyen lehetőségük tiszteletbeli állampolgároknak (díszpolgárnak) lenniük.

Elment a válaszlevél, hogy Kedves kétyi (szlovákiai kis falu) Képviselőtestület! Kérjük tájékoztassák a falu magyar nemzetiségű lakóit, hogy akinek szívbéli vágya az, hogy egy anyaországbeli település tiszteletbeli polgára legyen, az jelezze nekünk.

Nem jelentkeztek sokan, talán tízenketten lehettek.

Készítettünk mindenkinek személyre szóló oklevelet, emlékplakettet és a következő közös falunapon átadtuk nekik.

(igen, ezek a képek ott készültek...)

diszpolgar1.jpg    diszpolgar2.jpg

 

 

 

 

 

 

diszpolgar3.jpg

 

             

 

 

 

Fényes szemmel köszönték… és talán most is ott őrzik a féltett kincseik között.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.